Kint már rég sötét van, nekem tanulnom kellene, de nem tudok. Nem tudom rávenni magam, hogy a lap felett görnyedve példákat oldjak meg. Végig rá gondolok.
Mikor beiratkoztam ebbe az iskolába reméltem, hogy találok valakit akit szerethetek, de nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar és ilyen formában fog megtörténni... Vajon ha tudná hogy érzek iránta, minden másképp lenne? Nem akarom elveszíteni... nem akarom elveszíteni a mosolyát. Mindig segít nekem, vigyáz rám. Talán ha elmondanám... Megrázom a fejem - Felejtsd el... Nem lenne jó vége, hisz ő csak barátként tekint rám... Ez nem jó! Összeszorul a gyomrom, a szívem mintha lassan leállna.
Csak távolról nézem nap nap után. Néha oda jön hozzám, mikor szomorúnak lát, megkérdezi jól vagyok-e és én mosolyogva igent mondok, elfojtom az érzéseim, legbelül sírva ordítom hogy SZERETLEK!... Vajon ez mindig így lesz?
Furcsa, de azt hiszem már kezd rendszeressé válni, hogy mikor őt figyelem egyszer csak megszólít... Talán ha ő is érezne irántam valamit... Ha magához húzna, átölelne, már akkor belehalnék a boldogságba. Álmodtam már rólunk, nem volt nagy szám, nem egy világmegváltó álom, csak egy kis melegséget hozott a szívembe. Ha az álom valósággá válhatna...
Nem bírom a csendet, ahogy ülök és nézem... Előveszem az MP3-am. Bedugom a fülem és becsukom a szemem. Ilyenkor az álomképek mindig visszatérnek. Csak én és ő... Sajnos ő más mint én, vagy inkább én vagyok más... Soha nem értene meg engem. De szeretem, szeretni nem bűn...
Kinyitom a szemem, és egy szempár köszön vissza. Ő az, ilyen közel, megijedtem.
- Senpai...
- Dai. Sajnálom.
Érzem ahogy gyengéden a karomat fogja, magához húz. Közel kerültünk egymáshoz, túl közel, egyre közelebb... Abban a pillanatban megtudtam volna halni, a pillanat mikor az ajkunk összeért...
*END*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése